1990 - Kilakoltatások (kerületek)

"Nyílt koordinációval" a kilakoltatások megakadályozásáért

Nem kis feladvány volt, hogy hogyan nyúljunk ehhez az igen fontos, de egyben kényes kérdéshez azt követően, hogy „átkerültünk a másik oldalra”, úgymond a hatalomba… Az elköteleződés nem volt kérdéses, de a „belülről változtatás” sem volt éppen egyszerű. Fontos megjegyezni, kiemelni, hogy ebben Demszky Gábor ugyanazokat a korábbi elköteleződéseket hordozta, s teljes mértékben partner volt főpolgármesterként is.

Az 1990-es önkormányzati választások utáni beiktatásunkat követően rögtön, november első napjaiban megpróbáltam felvázolni – az akkori, igencsak elvadult viszonyok között, a régi rendszer meglehetősen durva jogszabályi környezetében – a lehetséges, javasolt eljárási formákat, annak érdekében, hogy legalább az elhelyezés nélküli, utcára lakoltatások megszűnjenek a kerületekben (1990-11-09 A kilakoltatásokról). Az ilyen kilakoltatások leállításához főpolgármesteri nyomatékot kellett adni, így született meg Demszky Gábor egyik első körlevele az újonnan megválasztott kerületi önkormányzatokhoz (1990-11-Kerületeknek levél a kilakoltatásokról). Ebben arra is felhívtuk az önkormányzatokat, hogy ha pillanatnyilag más – általunk javasolt – megoldást nem találnak, akkor függesszék föl április 15-ig ezeket az eljárásokat. Innen datálódik a téli  „kilakoltatások fölfüggesztése”, melyet nagy terjedelemben fölkapott az akkori sajtó, éveken keresztül megismétlődött, egészen addig, míg sok évvel később még kormány-rendeletbe is iktatták ezt a kristály tisztán tűzoltó megoldást.  

Ezek a lépések ugyan igen jelentős hatást gyakoroltak, s feltétlenül egyfajta fordulatot jelentettek akkor egy fontos hatalmi ág, a Fővárosi Önkormányzat részéről, azonban a „kilakoltatási nyomás” így is igen erős maradt több fővárosi kerületben is. Az igen elszaporodott önkényes beköltözések kezelése újabb és újabb kilakoltatási akciókat generált egyes kerületekben, illetve félő volt, hogy a – verbális intervencióra támaszkodó - moratórium lejártával újabb tömeges kilakoltatásokra kerülhet sor. Ezért már november óta megbeszéléseket folytattunk a kerületek lakásügyi és szociális szakembereivel javaslataink értelmezése, végrehajtása ügyében, illetve 1991 tavaszán információkat kértünk be, hogy kerületekre lebontva (és persze lobbizva) tulajdonképpen fenntarthassuk azt a nyomást, mely az ésszerű mederbe próbálja terelni ezeket az ügyeket (1991-04-Kerületeknek levél az önkényesekről). Megpróbáltunk egyfajta közös Megállapodást elérni az egyeztetések alapján (1991-05-17 Kerületeknek levél az önkényesekről, 1991-05-27Megállapodás tervezet a kilakoltatásokról). Azért a következő tél előtt ismét „rá kellett fordulni” erre az ügyre is (1991-10-Kerületeknek levél a kilakoltatásokról), s bizony egyes kerületek akciói olykor bizony kihozták az embert a sodrából (1991-10-Nyócker polgámester levél).

S ez a küzdelem, lobbizás, …, így folyt éveken keresztül…

Tíz év múlva is...

Tíz év múlva is – az addigi jó-rossz tapasztalatokra, gyakorlatokra reflektálva – ugyanúgy napirenden kellett tartani a kilakoltatások kérdését (2000-05-18 Lakh válság Kerületi elnökök, 2000-08-22Frakcióknak levél KILAKOL1, 2000-08 Kilakoltatások CSÁO Kerületeknek Körlevél TERVEZET, 2001-11-13 DG-nek levél  Dávid Ibolyához 011113). Évről-évre – főpolgármesteri körlevélben és a sajtón keresztül – egyfajta kilakoltatási moratóriumra kellett megpróbálni fölkérni a kerületeket, lényegében a közvélemény erkölcsi felháborodására is támaszkodva (2001-11 Kilakoltatási moratórium, 2001-11 Kilakoltatási moratórium2).

Semmiképpen nem mondhatom, hogy ez a folyamatos küzdelem teljesen hatástalan volt, azonban lényegében elkeserítő volt az elért hatásfok mértéke.