Oktatás, képzések
Jegyzetlap
Mindig nagyon szerettem oktatni. Részben önmagáért a tudás átadásért, részben mert valóban az oktatás nagyon frissen tartja az ember tudását, maga a fölkészülés megkívánja, hogy összeszedetten végiggondolja az ember az adott témakört és hát persze a diákok frissítő társasága miatt nem kevésbé. Az oktatáshoz azonban jó előadó képesség is kell, artikuláció, ritmusérzék, kreatív didaktikai ötletek – ezeket mind magam is tanultam és tanulom a sok év során.
Mindig nagyon komolyan vettem az oktatást, minden egyes órára komolyan és fókuszáltan készülök (gondolom, más tanerők is így vannak ezzel). Ragaszkodtam ahhoz, hogy mindig csakis olyasmit oktatok, melyhez elmélyülten és egyben széles kiterjedéssel értek is. Olyasmit, melyet alaposan megkutattam már, vagy éppen a praxisban jócskán gyakoroltam magam is. Ennyiben konzervatív vagyok: magas követelmények magammal szemben, lehetőleg az adott területről legyenek már kész publikációim (de legalább mértékadó kézirataim), s az azokban leírtak plasztikus átadása történik az órákon.
Mindig ragaszkodtam az oktatói szabadsághoz. Úgy tanítom az adott témát, olyan tartalommal, szemlélettel, szerkezetben, ahogy azt én jónak látom, ezt ne más határozza meg.
Nagyon korán, alig 28 évesen kezdtem el oktatni az ELTE-n, immár 35 éve. Léderer Pali hívott meg óraadó előadónak az ELTE Szociológiai Tanszékén, az általa tartott Empirikus szociológia módszertana tárgyhoz. Talán magam is ajánlkoztam, mert ekkor már túl voltam több interjús vizsgálaton, nem csak kérdezőként, hanem kutatóként is, s jócskán benne voltunk az MTA Szociológiai Intézete Társadalompolitikai Csoportjában folyó "repro" kutatásban, mely rengeteg módszertani tudást jelentett számomra. Vagyis úgy éreztem, máris bőven van mit átadnom. Viszont rettentő fiatalon, minden előzmény és gyakorlat nélkül borzasztó nagy kihívás volt ez az oktatás számomra. Szóval egy frászban voltam, de megoldottam.
Három évnyi módszertan-oktatást követően (melyet végül is nagyon élveztem), az akkor induló szocpol-szocmunkás képzésen folytattam az óraadói oktatást az ELTE-n. Ennek a képzésnek az ős-, vagy hőskoráról már sokan megemlékeztek. Az említett Ferge-féle kutatócsoport tagjaként magam is részt vehettem magának a képzésnek a szülési folymatában, a végeláthatatlan dohányfüstös megbeszéléseken, a képzés irányának, hangsúlyainak, lehetséges oktatóinak a kigondolásában. A szociálpolitikához szorosan kapcsolódó tantárgyakat Zsuzsa (Ferge) és Juli (Szalai) oktatta, a többi kiváló és lelkes kollégát most had’ ne említsem (máshol ez részletesebben leírásra került), amit én szívesen elvállaltam és négy évig csináltam is 1986-tól az a Társadalomtörténet tantárgy volt. Másik Jegyzetlapon már foglalkoztam az itt is már említett „repro“ kutatással, melynek során rengeteget hozzáolvastam addigi társadalomtörténeti ismereteimhez, bár a számos elkészített interjú is és a várostörténeti gyűjtéseim is arra késztettek, hogy nagy lelkesedéssel elvállaljam ezt az oktatást. Később, 1993-tól a Wesley-n is ezt a tantárgyat választottam magamnak. De a Wesley-n a Társadalomismeret tárgyat is csináltam egészen az akkori főiskolai képzés tragikus felszámolásáig, 1998-ig, s néhány évig a magam kreálta Szegényügy-Hajléktalanügy-Lakásügy tárgyat is előadtam. (De a Wesley egy külön történet, melyről még a végén szólók röviden.)
A Wesley-vel párhuzamosan, egy-két éven keresztül (1993-1994), Tausz Kati meghívására az általa vitt Településfejlesztési Szakon, az ELTE-n Lakáspolitika kurzust tartottam, tulajdonképpen lakáspolitikáról jó ideig csak itt és ekkor oktathattam...
1996-ra fővárosi szociálpolitikai és lakásügyi bizottsági elnökként már elégséges tapasztalattal és elemző tudással rendelkeztem ahhoz, hogy elkezdjek Önkormányzati szociálpolitikát oktatni az ELTE szociálpolitikai, majd szociális munkás képzésén. Mintegy húsz éven keresztül oktattam ezt a tárgyat, folyamatosan (évente!) némileg változó, az aktuális fejleményekhez igazodó tartalommal – mígnem az önkormányzatiságot már oly mértékben fölszámolták, hogy ennek oktatását, a demokratikus önkormányzati működésre való felkészítést már okafogyottként inkább befejeztem.
2015-öt követően, Darvas Ági ösztönzésére az ELTE szocpol-szocmunkás képzésén Lakhatás-hajléktalanság címmel, illetve Hábermann Zoli meghívására az Országos Rabbiképző és Zsidó Egyetemen Szociális munka hajléktalan emberekkel címmel tartok órákat hajléktalanságról a leendő szociális munkások, illetve részben lakáspolitikáról is újra a leendő szociálpolitikusok részére.
A kisebb képzéseket most nem említve, volt néhány célzott, speciális képzés is, melyeket nagy lelkesedéssel csináltam. Ilyen volt, amikor Farkas Zsuzsa, kiváló volt-tanítványom, nagyszerű kolléga meghívott Egerbe, mint az Egri Családsegítő Központ akkori vezetője, hogy képezzem és érzékenyítsem a központ szociális munkás kollégáit az Interjúkészítésre, -elemzésre. Két éven keresztül dolgoztam együtt az egri stábbal, s bizony közösen örültünk az érzékelhető előrehaladásnak. Másik Jegyzetlapon említem a MADE (Magyarországi Adósságkezelők Egyesülete) megszervezését, néhány tevékenységét. Ehhez kapcsolódott az új feladatokat ellátó adósságkezelők országos képzése az NCSSZI keretében 2001-től, mely igazi csapatmunka volt, a MADE aktív stábjára, már korábban évek óta folyó műhely-sorozatára épült. Rövid ideig, szintén 2001-től az intézményes oktatásban is helyet kapott e speciális kurzus, az ELTE-Bárczy főiskolai karán oktattam az Adósságkezelés-háztartásgazdálkodás tárgyat. (Ehhez persze sokkal korábbi szociológiai tanulmányaim tanulságait is jól hasznosíthattam.)
Szintén a speciális, célzott képzések sorába tartozik az, amikor a sokéves, nagy munkával elkészített kézikönyv, vagy útmutató konkrét bevezetésére képeztem talán két, vagy három éven keresztül a fővárosi tartós bentlakásos intézmények igazgatóit és szakmai vezetőit a Pesti úti módszertani otthon szervezésében. (Csak oldalágon kapcsolódott ehhez, hogy Tánczos Évával közösen, mintegy hobbiként is, éveken keresztül tartottunk ún. Remini (Emlékezet-terápiás) foglalkozásokat – a módszert Angliából hoztuk haza - idősek napközi és bentlakásos otthonaiban, részben az ottani stábok szakmai munkájának fejlesztése érdekében is.)
2004-től egy komplett szociális asszisztens képzést raktunk össze a BMSZKI-ban, a módszertani csoporttal, melynek aztán Breitner Péter lett a főszervezője, szerintem egészen kiváló tanárokkal (sok volt-Wesley-s kollégával) és – szerintem – egy egészen magas színvonalú szociális segítő képzést sikerült megvalósítanunk (számos korábbi tapasztalatot, gyakorlatot felhasználtunk). A képzésre jelentkezés nyitott volt, de elsősorban a BMSZKI-hoz újonnan belépő, vagy korábban képzettség nélkül felvett kollégák tényleges szakmai képzését kívántuk ezzel megoldani (a számos, papírt olcsón kiadó álképzés helyett). Hét éven keresztül, mindaddig folyt ez a képzés, míg aztán bürokratikus szabályozókkal be nem terelték e lehetőséget a – szerintem – teljesen használhatatlan félállami/magánképzések világába (és akkor még finom voltam). Társadalomismeretet és Szociálpolitikát tanítottam itt, többen aztán innen mentek tovább az ELTE, az ORZSE, vagy más felsőbb iskola szociális munkás képzésére (ahol esetleg ismét találkoztunk).
És talán még ebben a sorban utolsónak megemlíteném az ELTE szervezésében (valójában gyakorlatilag Vida Judith BMSZKI-s kolléganőm kitartó szervezésével) lebonyolított hajléktalanügyi szakvizsga-előkészítő kurzusokat, melyek ugyan „csak“ évi három-négy (teljes) napra tömbösített képzést jelentettek, azonban az ezekre való fölkészülés és e felkészítő képzések felértek akár egy-egy féléves kurzussal is, ha az ehhez szükséges energiát kalkulálom.
(Az már tényleg csak a sztorizás kategóriájába tartozik, amikor az első ilyen szakvizsga-előkészítő kurzuson körbeültünk a BMSZKI Dózsa szálló (volt Népszálló) nagytermében, s a hajléktalanellátó szakma krémjét, tisztelt kollégáimat – Pelle Jóska, Kártyás Irén, Zsiráf, Gurály Zoli, Mezei Gyuri és még sokan mások – nekem kellett, persze kollektív erővel, abba az irányba navigálnom, hogy aztán sikeresen, elégséges tárgyi-jogi tudás birtokában letehessék a szakvizsgát…- sokak számára emlékezetes alkalmak voltak ezek is, ahogy azt hiszem több más hasonló oktatási helyzet is.)
Jegyzetlap kiegészítés – A Wesley
A Wesley-ügyről már sokan, sokszor szóltak.
A Wesley szocmunkás oktatás helyéről, szerepéről röviden már én is írtam, mert valójában ezt a tartalmat tartom fontosnak és tanulságosnak. Mivel a többi oktatásnál is röviden megemlítettem, hogyan is vágtam bele ebbe, vagy abba a képzésbe, ezt itt sem hagyhatom ki, részben, mert számomra is tanulságos.Én úgy emlékszem, hogy – 1993 nyárközepén, miután Ottilia már ismét aktív lett áprilisi rettenetes, tragikus autóbalesetüket követően – ülünk Ottíliával egy sötét este a kocsimban, s ott pendítette meg Ottília, hogy a SZETA nyomdokain, a SZETA tapasztalataiból kiindulva elindulhatna egy valódi szocmunkás képzés, s ennek összerakásában, s magában a képzésben is jó lenne, ha részt tudnék venni.
Ottíila is, Iványi Gábor és Havas Gábot is parlamenti képviselők voltak akkor, én meg fővárosi bizottsági elnök. De ami ennél fontosabb volt a képzés szempontjából, hogy én akkor már sok év óta részt vettem a Ferge-féle ELTE szocmunkás képzésben, illetve részt vettem annak gründolásában is. Vagyis Ottília úgy gondolta, hogy a társaságból nekem van némi tapasztalatom egy ilyen képzés kreálásában, milyen tantárgyakat, hogyan is kell megszervezni, tanerőket bevonni, mozgatni, szóval ilyen oktatás-technológiai dolgok, melyek valóban igen fontosak és nehezek nemcsak a megalapításkor, hanem a működtetés során is. Nyilván nem lett volna korrekt, ha az ebben való segítést visszautasítom, de nem is gondoltam, hogy ezt kellene tennem. Nyilván megbeszéltem a dolgot feleségemmel, Matern Évával, aki később egyik motorja lett a Wesley-képzésnek.
Nem sokkal ezután Iványi is eljött a Gozsdu udvari lakásunkba, hogy megbeszéljük a képzés indítását és az abban való részvételt. Aztán innentől rengeteg teendő adódott. Miközben vakmerő módon még nyáron pótfelvételi lett hírdetve, s augusztusban már folytak a felvételi beszélgetések – Ottília, Morvai Beáta, Matern Éva részvételével -, aközben végeláthatatlan megbeszélések kezdődtek Havas Gábor és Fanny, Ottília, Lengyel Gabi, Matern Éva, jómagam, s mások bevonásával a képzés kialakítására vonatkozóan, mit, hogyan kikkel csináljunk. Félreértés ne essék, ebben én tényleg csak leginkább az ELTE-s tanulságok képviselője voltam, és persze voltak némi javaslataim is.
Amiket a Wesley-s képzésben – annak tartalmán, szellemiségén túl, melyről röviden már máshol szóltam – a magam részéről nagyon fontosaknak tartok azok a következők.
a) Részben persze a források szűkössége miatt is, de nagyon kicsi, három-négy fős volt a státuszban lévők száma (Havas-Lengyel-Matern..), az oktatók többnyire csak szerződéses óraadók voltak. Ez szerintem stratégiai kérdés a jó oktatás szempontjából. Mert így nem alakulhat ki a „kényszer-oktatás“, hogy valaki csak azért tanít egy tárgyat, mert „a tanszék alkalmazottja“, s kell neki is csinálnia valamit.
b) De ez az óraadói felállás arra is kiválóan alkalmas, hogy a képzés eléggé rugalmas legyen, mindig alkalmazkodni tudjon a szükséges változásokhoz, újításokhoz, új kreatív megoldásokhoz, illetve leginkább ahhoz, hogy mindig a ténylegesen erős tudás-háttérrel rendelkező, az adott témában nagyon fölkészült és járatos szakember legyen a téma oktatója.
c) És innen már következik, hogy a Wesley-n nem ragaszkodtunk a merev tantárgy-struktúrához (persze valamennyire a jó-rossz oktatási szabályok keretei között). A tudás, a szellemiség, a tényleg hiteles oktató volt az első. És a szellemiséget bizony nagyon is tágasan, ugyanakkor nagyon is tudatosan értelmeztük. Valójában szakmailag is képzett Embereket kívántunk Nevelni, akik majd megállják a helyüket az élet viharaiban, nem szűken szakembereket kiképezni, gyártani.
d) Ezért tartott feledhetetlen előadásokat a Wesley-n Kemény István, Szalai Juli, Szabó Miklós, Halmos Karcsi, Pete Péter és mások, ezért voltak nélkülözhetetlenek Havas Fanny szépirodalmi olvasó szemináriumai, vagy éppen a dráma előadások, ezért volt rendkívül nagy hangsúly a szociotáborokon Zolnay Janóval, Zádori Zsolttal, Halmos Karcsival, Havas Gáborral, Lengyel Gabival és Matern Évával, ezért voltak emlékezetesek az általam vezetett budapesti szociotúrák, mint társadalomismeret…, s ezért foglalkozott a diákokkal napi 24 órában Lengyel Gabi, Matern Éva és Ottília is mindaddig, amíg ezt tehette.
1996 szeptember 16-án a Fővárosi Önkormányzat Szociálpolitikai és Lakásügyi Bizottsága (mely bizottság elnöke én voltam) az FSZKI igazgatóját, Iványi Gábort fegyelmi megrovásban részesítette. A döntés ellen indított munkaügyi pert a bíróság Iványi Gábor kezdeményezésére 1999. július 13-án megszüntette.
Ottilia 1997 február 1-én meghalt.
1999-ben, miután igen nagy erőkkel elkészült (Havas-Matern-Lengyel és az összes tanár közreműködésével) a WJLF szociális munkás szakának akkreditációs dokumentációja, Iványi Gábor az összes addigi tanárnak jogszerütlenül felmondott – kitört a Wesley-botrány (később Iványi a munkaügyi pereket rendre elveszítette).