1989 Blaha demonstráció és folytatás 1990-ben

Az állomásfőnökök valahogy ezekben az átmeneti időkben érezték úgy, hogy itt az ideje a rendteremtésnek. A vasúti rendészek és rendőrök elkezdték kizavarni (sűrűbben igazoltatni) a szerelvényekben meghúzódókat, de ezzel csak annyit értek el ekkor, hogy többen kitorlódtak a várótermekbe, ott húzták meg magukat. November utolsó napjaiban már a MÁV vezetője intézkedett, hogy ki kell üríteni ezeket a helyeket, mert zavarják az utasokat is, és a helyzettel tehetetlen MÁV dolgozókat is. Mi úgy gondoltuk, hogy egyfajta fordulóponthoz érkeztünk, az ország gyorsan halad a régi rendszer lebontása, az új demokrácia és piacgazdaság irányába, s ha egyik első lépésként éppen a hajléktalanokat akarják kisöpörni (normális probléma-megoldás helyett), akkor az nagyon is rossz irányba vezetne. Úgy éreztük, hogy a tét nem kevesebb – a sikeres négyigenes népszavazást követő napokban -, mint az, hogy „milyen világot építünk?” (azóta is folyamatosan erről van szó).

Ezért a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság (HTB) azonnal Közleményt adott ki, melyet a sajtó rögtön le is hozott, miközben a pályaudvarokon érintett fedél nélküliek a Blahán rendezendő tiltakozó akcióval fenyegetőztek. A HTB a SZETA-val, Újcsakővel, Oltalommal közösen, praktikusan jómagam Ottíliával (Solt), Mezei Gyurival és Iványival, a Menhely Alapítvány későbbi megalapítóival együtt Nyílt levelet juttattunk el az akkori állami vezetőkhöz, melyben – rögvest fölhasználva a minapi négyigenes népszavazás eredményességét is – megürülő munkásőr-laktanyákban létesítendő menhelyek létrehozását javasoltuk, melyeket akár működtetni is képesek lennénk…

1989. november 29. - ülődemonstráció az aluljáró közepén

A csövesek beígért ülődemonstrációja a Blahán november 29-én, szerda délután kezdetét vette. Olyan 50-60 csöves gyűlt össze, elsősorban a lezárt Keletiből és Déliből. Mire a délutáni járókelő sokaság már elment, este megjelentek a rohamrendőrök („zomosok”), szintén több tucat az aluljáró lejárataiban, hogy szétoszlassa a demonstrálókat. A civil érdekvédők közreműködésére is szükség volt, hogy ez végül nem történt meg. Egy később megérkezett rendőr alezredes kommunikált a BRFK-központtal, végül lefújta az oszlatást, de azért demonstratívan nagy lefotózást rendeztek. A rendőrségnek ezt a magatartását akkor (is) fordulópontként értékeltük.

Ott volt Csöves (Rostás Sándor), mint egyfajta szóvivő-vezér, Róka, Cápa, Zsidó, Tuka Zsiga, … mások. „Azért csináljuk ezt a demonstrációt, mert hajléktalanok vagyunk.” – mondja Csöves a Mai nap újságírójának. „…addig maradunk, amíg lakást nem kapunk.” Ehhez adják át a „munkásőr házakat”.

November 30-án a Blahán egész nap állt a bál. (A MÁV-vezér hamarjában, november 30-án vissza is vonta rendelkezését. Ez azonban ekkor már késő volt, a végrehajtók szintjén a gyakorlatban ez sokat nem változtatott - mondjuk a Déliben ekkor még kevésbé serények voltak a vasutasok, volt is fölfordulás... ). A metró kijáraton ki-beáramló tömeg ámulva tekintett a soha-nem-látott jelenségre, az aluljáró közepén leledző ülődemonstrációra. Miközben a csövesek aktívan heverésztek, az nem mondható, hogy túlzottan szimpatikus látványt nyújtottak volna, de félelmetesek sem voltak. Nyilvánvaló volt, hogy akarnak valamit, s ennek hangot is adtak. Az újságolvasó közönség konstatálhatta, hogy hát akkor ezek azok a délipályaudvariak, keletipályaudvariak, azok a csövesek. A közhangulat enyhén szólva is ellentmondásos volt. Voltak, akik megrettentek, „hát ezt hozza nekünk az Új kor!”, voltak, akik szidták a rendszert (melyiket is?) és voltak, akik elkezdtek mindenféle enni- és innivalókat hozni. Néhány segítő civilből (aktivistából?) kisebb csapat is alakult, akik szervezetten hozták ezeket a dolgokat. Voltak köztük olyanok, akik már korábban részt vettek például a SZETA akcióiban, vagy éppen a Józsefvárosi Szegénységellenes Hétvégékben, akik az új pártok alapszervezeteiben is már ott voltak, de voltak mások is. Nekem például igen egyszerű volt a Stáhly utcai lakásból leugrani a Blahára.

A helyzet azért is volt pengeélen táncoló, mert ugyan a demokratikus közösség szolidaritása erősen védte a demonstrálókat, azonban nyilvánvaló volt, hogy nagyon sokakban ellenszenvet kelt az akció, maguk a demonstrálók sem voltak 100%-osan kiszámítható személyek, bármikor atrocitás is történhetett volna, illetve hát éppen felébredhetett a rendőrség akkor még jócskán bevésődött represszív rutinja. S ez – továbbra is kalkulálva a négyigenes népszavazás és egyéb fejlemények háttér-hangulatával – megint csak egészen más irányba vihette volna a fejleményeket.[1]

„A fővárosból” is lelátogattak az aluljáróba körülnézni, mi is a helyzet, így aztán már november 30-a kora délutánra mehettem a Tanácsba tárgyalni a lehetséges lépésekről. A fővárosiak ötöltek-hatoltak, fölajánlották a Bicskei későbbi menekült tábort, ami persze elfogadhatatlan volt (a Népszabadság is nagy terjedelemben tárgyalta a kialakult helyzetet, ami akkor azért nagy nyomásgyakorlásnak tűnt). Ezzel párhuzamosan a demonstrálók küldöttsége (Csövi, Cápa, Róka) is fölkereste a tanácselnököt, hogy kapjanak rendes elhelyezést. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor azt mondhatom, hogy a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság által indukált sajtó- és nyílt levél, közlemény-kampány hatására elindult tanácsi folyamatok igen-igen lassúak, bizonytalanok voltak, s ekkorra már lemaradtak az események mögött. Ezeket a tervezett(!) lépéseket (az apparátusban dolgozók foglalatosságait) ugyan fölgyorsította a demonstráció, azonban még így is megmaradt a kérdés, hogy és akkor most addig, amíg valamit nem szül a tanács, addig folyik majd ez a demonstráció a Blahán?! Mert hát menniük ugye nem volt hova, a pályaudvarokra vissza mégsem mehettek, más meg hirtelen, 24 óra alatt nem volt.

Lázas tűzoltás - helykeresés

Lázasan folyt tehát a tűzoltó-megoldás keresése (vagy ál-keresése) az előállt helyzetre, az MSZP Budapesti Intézőbizottsága (vagy mi) néhány kerületi párthelyiséget ajánlott fel (akkor már úgy volt, hogy ezeket úgysem tarthatják majd meg), hogy azoknak a kezelői jogát átadná a Fővárosi Tanácsnak, akik üzemeltetésre megbíznák a Vöröskeresztet (az egy más kérdés, hogy az akkori Vöröskeresztnek esze ágában sem volt ezzel így foglalkozni). (Esti Hírlap dec.1.)

(November 30-án) este a TV Híradóban Katona Béla MSZMP elnökségi tag is bejelentette, hogy a Párt azonnal épületet ad át a Fővárosi Tanácsnak a helyzet levezetésére… Bielek József, a Fővárosi Tanács akkori főpolgármestere is lelátogatott a Blahára, néhány üres ígérettel a zsebében.

Amúgy a hirtelen „felajánlott” párthelyiségek (egyik Újpesten a Paksi József utcában, a másik Rákosszentmihályon (XVI.ker.)) arcpirítóan használhatatlan, fűthetetlen, romos kis irodák voltak – ezeket Mezei Gyuriék szemlézték végig december 1-én, pénteken. (Népszava dec2.). Az ilyen „félmegoldások”, vagy inkább látszatajánlatok inkább csak olaj voltak a tűzre a demonstrálók szemében, ahogy ugyanilyen hatást váltott ki a Blahán, mikor Baja Ferenc, az MSZP Budapesti Pártbizottságának titkára (?) lelátogatott a Blahára és kommunikálni próbált „a néppel”, a demonstrálókkal… Közben a BRFK, Barna Sándor rendőr-főkapitány bizonytalan, kétértelmű nyilatkozatai - az „illegális tüntetés” felszámolásáról - is csak növelték a bizonytalanságot.

November 30-án és december 1-én a kormány kétnapos ülést tartott (volt mit megbeszélni a négyigenes népszavazást követően), melyen – többek között a lakáspolitika távlati fejlesztési koncepciója mellett - a fontos aktuális napirendek között szerepelt a hajléktalanok helyzetével kapcsolatos azonnali intézkedések vizsgálata is (Magyar Hírlap dec.2.) Ezen a kormányülésen döntöttek a VIII. kerületi munkásőrség parancsnoksága Vajdahunyad u. 3. sz. alatti épületének azonnali átadásáról (akkor még ezt sem tudták, hogy kinek is), valamint a még fűthetetlen X. Bányai utcai volt munkásőr-parancsnokság épületének majdani átadásáról (Feljegyzés).

A Fővárosi Tanácsban mégiscsak „találtak” egy gyors, ámbár átmeneti lehetőséget, nevezetesen, hogy a Fővárosi Tanácsnak - a csepeli Posztógyár utcában lévő – Bajáki Ferenc Szakközép- és Szakmunkásképző Iskolája kollégiumának a tornatermében lehetne berendezni egy krízis elszállásolási lehetőséget, lényegében azonnal. (Esti Hírlap dec.2.) Rögtön hozzá is láttak a vaságyak beszerzéséhez egy fővárosi szociális otthonból és a helyszín előkészítéséhez. (Mezei Gyuriék ezt a helyszínt ideiglenes elhelyezésre alkalmasnak találták, az puszta – ámbár pikáns – véletlen, hogy Gróf András (Zsiráf), Gyuri munkatársa éppen itt tanult korábban, nagyon is jól ismerte a helyszínt, körülményeket, tanárokat stb.)

Ezek alapján azt a menetrendet és ajánlatot lehetett a demonstrálók elé tárni, hogy Csepelen kapnak meleg szállást egy tornateremben étkezéssel nagyon rövid, átmeneti időre és ahogy alkalmassá, beköltözhetővé válik a Vajdahunyad utcai épület, oda költözhetnek majd be lakni. Ottília, én és Mezei Gyuri tártuk ezt az emberek elé, s bizony elég nagy volt a bizonytalanság, a zavar, tulajdonképpen elég botrányos volt a tárgyalásnak, győzködésnek(?) ez az – egyébként kulcsfontosságú – mozzanata. Ottília és Gyuri ekkor a Blahára a Déli pályaudvarról jöttek át (Beszélő dec.18.) néhány ottani csövessel, akiket előzőleg már ott meggyőztek arról, hogy induljanak inkább a csepeli tornaterembe.

Elterelés, vagy "megoldás"?

Az nagyjából mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a Blahán maradni a végtelenségig nem lehet. Igazából az is világos volt, hogy a „Blaháról lakásba” követelés teljesen illuzórikus rövid távon, illetve a Vajda 3-ra történő majdani beköltözés tulajdonképpen ezt még úgy-ahogy le is fedte (akkor még a Vajda nem mint intézmény, hanem mint stabil lakóhely lebegett mindenki szeme előtt). Leginkább a hitelességgel, megbízhatósággal volt gond, nevezetesen, hogy hogyan higgyenek a szavunknak a demonstrálók, hogyan higyjék el, hogy nem megint csak át akarja verni őket valaki, s a tornaterem után majd nem lesz semmi. Amúgy a hitelességgel persze nekünk is ugyanilyen problémáink voltak, mi sem szerettünk volna valamilyen átverés áldozativá válni. Végül nem volt mit tennünk, bíznunk kellett saját nyomásgyakorlási erőnkben, hogy rá tudjuk majd kényszeríteni a többi szereplőt arra, ki ne hátráljanak a kormány döntése mögül, valóban be lehessen majd költözni a Vajdába (ahogy aztán valóban nagyon gyorsan, december 5-én alá is írtunk egy hivatalos megállapodást a Vajda átadásáról), s erre támaszkodva próbáltuk a demonstrálók bizalmatlanságát, bizonytalanságát valamennyire eloszlatni. Maguk a demonstrálók is egy négytagú küldöttséget indítottak Csepelre, hogy azért közelebbről lássák is, mi lett fölajánlva. (Látványra szépen berendezett, tiszta, fűtött tornaterem, ágyakkal, sok-sok élelmiszerrel és tusolókkal, mosolygó stáb…) Végül az lett, hogy december 3-án, vasárnap a demonstrálók egy része inkább elfogadta a felvázolt menetrendet, s a segítő civilek kíséretében elindult a csepeli tornatermi szállás felé, a másik részük pedig inkább elvonult a Déli pályaudvarra, hogy ott újraszervezzék magukat (Beszélő 1, 2).

Még messze a mobiltelefonok kora előtt járunk ekkor, azonban a gyors informális csatornákon keresztül így is rögvest eljutott a hír a demonstráció ideje alatt is a pályaudvarokon maradt csövesekhez, úgyhogy mire a társaság kiért Csepelre, addig még többen csatlakoztak hozzájuk, részben egyébként szintén a Déliből – akárcsak az elkövetkező napok során -, hogy ők is ott aludnának, igénybe vennék az ottani ingyen étkeztetést és egyáltalán, a többiekkel együtt lennének, fedél alatt. No, nem is beszélve a „kreatív” szervekről (MÁV, rendőrség), akik kapva-kaptak a lehetőségen, s elkezdték ideküldeni az embereket éjszakára. (Népszabadság dec.4.) Szó se róla, a tornateremben sebtében elhelyezett immár kb. 120 ember körülményei (étkezés, mosdás stb.) meglehetősen sprődek voltak (tulajdonképpen, mintegy hirtelen menekült tábor, vagy katasztrófa-védelmi szállás) – s az akkori szereposztásnak megfelelően az ÚJCSAKŐ stábjának néhány tagja, plusz megbízhatónak tűnő önkéntes hajléktalanok menedzselték hősiesen a néhány hetesre tervezett elhelyezést. Miközben a stáb ezer dologban segítette a viszonyok elfogadható menedzselését, számos adomány is érkezett a szállásra – külön kihívás volt a kis összegű pénzadományok gyors elköltése a szükséges beszerzésekre, hogy ne legyen gond ezek nyilvántartásával, elszámolásával - az ex-demonstrálók még úgy-ahogy uralták a helyzetet, voltak szószólóik, képviselőik, megbízottaik…(kik is jöhetnek be, alkoholt nem lehet bevinni, dohányozni sem lehet bent, tisztálkodni kötelező stb.)

Mi is történt ezalatt az egy hét leforgása alatt?

Az amúgy is eléggé fölfokozott politikai közhangulatba szó szerint demonstratívan berobbant a látható és nyílt hajléktalan-problematika. Az írott és akkori elektronikus sajtó címoldalára került a hajléktalanság, s egyben ennek megoldatlansága is. A főváros (akkor még tanács) lényegében azért mégiscsak magára maradt ebben a helyzetben, s gyakorlatilag is „magára húzta” a helyzet valamiféle tűzoltó megoldását. A Blaháról eltűntek a hajléktalanok, de ottmaradtak a csepeli tornateremben (napokon belül még két másik fővárosi kollégiumban is ideiglenesen), illetve napokon belül a „Vajda 3”, volt munkásőr bázison. Mi pedig, a kialakult helyzetben „pufferként” funkcionáló – mai szóval – önkéntesek, aktivisták szintén benne maradtunk a helyzetben, elkezdődött ezeknek a szállásoknak az üzemeltetése, azok minden, nagyon is gyakorlatias gondjával-bajával.

(„Mellesleg” intenzív kurzuson tanultunk az emberi lélekről, tömeglélektanról, a médiák, a hivatalok, politikai szervezetek és a rendőrség működéséről.)

És visszatérve a kiinduló pontra: ezalatt az egy hét alatt nemhogy csökkent volna a csövezők száma a fej-pályaudvarokon, ellenkezőleg, a Déliben megtöbbszöröződött a pályaudvar területén alvók, dekkolók száma.

A rohamrendőrök megjelenésekor, majd távozásukkor, a rendőr-főkapitány nyilatkozataikor a bőrünkön érezhettük, ahogy egy rutinszerűen rendészeti kérdésként kezelt probléma - bizonytalanul ugyan, de mégiscsak határozottan érzékelhetően - átkerül más "ügygondnokság" alá, egyfajta szociális kríziskezelési körbe.

Az első menhely...

Hétfőn, december 4-én folytatnom kellett a tárgyalásokat a Fővárosi Tanácsban, végül másnap, december 5-én írtuk alá a „Vajda 3” és a „Bánya” használatára vonatkozó Megállapodást. Pontosabban, ekkor még az állami vagyon kezelésével megbízott miniszteri biztos nevében Majtényi Gábor a Fővárosi Tanács Egészségügyi és Szociálpolitikai Főosztályának adta át e két ingatlan használatát, de a Fővárosi Tanács épültében megkötött Megállapodásba azt is belefoglalták, hogy az ott, a tárgyaláson jelenlévő és amúgy éppen a helyzetet praktikusan kezelő szervezetekkel (HTB és SZETA) a főváros fog külön megállapodást kötni az üzemeltetésre vonatkozóan. Fontos „mozzanat”, hogy ekkor még csak néhány hónapos ideiglenes használatról volt szó (Ottília és én ragaszkodtunk ahhoz, hogy álláspontunkat, nevezetesen, hogy végleges átadás szükséges, szintén rögzítsék a Megállapodásban, ha már….), s ahhoz is ragaszkodtunk, hogy a Megállapodás – ha az üzemeltetésről mást nem is, de - azt is tartalmazza, hogy az a használatba vevő Főváros fedezi a majdani üzemeltetés költségeit. Nehéz, nem teljesen sikeres tárgyalás volt.

Csak az érthetőség kedvéért megjegyzem, hogy – ahogy az egy másik Jegyzetlap alapján látható – a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság nem volt bejegyzett jogi személy, sem számlája, sem könyvelése, sem bevételei-kiadásai nem voltak, ezért is kellett a mindezekkel rendelkező SZETA-nak, közelebbről Ottíliának jegyeznie e dokumentumokat.

Még aznap, december 5-én a helyszínen jegyzőkönyvileg is átvettem a „Vajda 3” volt munkásőr bázist. A Jegyzőkönyvből az is jól megállapítható, hogy az épületben főleg használhatatlan székek-asztalok, öltöző szekrények („11 db legénységi pad”) voltak a leltár szerint, csak éppen ágyak nem voltak benne (minek is lettek volna egy munkásőr bázison). A átadás-átvételi jegyzőkönyv természetesen azt nem tartalmazza, hogy az épület milyen mérhetetlenül rossz állapotban volt, hogy mekkora dzsuvát és kuplerájt találtunk, s a sebtében elhagyott fegyverszobákban a fegyverállványok még ott voltak, csak éppen a fegyverek (szerencsére) nem. (Akkor még nem tudtuk, hogy évek múlva majd véletlenül egy hatalmas gázolaj-tartályra bukkanunk a bázis udvarában elásva, mely nyilván a munkásőrség harci járműveinek biztonságos kiszolgálására szolgált.)

Önkéntesekkel és mindjárt beköltöző hajléktalanokkal együtt próbáltuk kihordani a fölösleges lomokat, minimálisan alkalmassá tenni az épületet, a főváros azért leszállított egy jó adag ágyat is, s így végül tényleg napokon belül, már hétvégén be is költözhetett mintegy 50 ember a csepeli tornateremből Csöviék vezényletével. (Miután december 9-én rögvest a beköltözők elé tártam az Ideiglenes házirend-tervezetet – a tornatermi tapasztalatok álltak mögöttünk – komoly tárgyalások után a beköltözők közössége december 12-én konszenzussal elfogadta az épület Ideiglenes házirendjét.)

Miközben folyt a Vajda 3 kiürítése, beköltözhetővé tétele, majd maga az átköltözés is, aközben a másik munkásőr bázis teljesen használhatatlanul állt. Ezért egyrészt még mindig bőven maradtak a csepeli tornateremben, másrészt oda újabb és újabb embereket küldtek a különböző szervek, vagy éppen hoztak a mentősök…

A konszolidáció első lépései...

És bekövetkezett az, amitől mi is és a demonstrálók is tartottunk - ismerve a szereplők működését: amint megszűnt az egyhetes demonstráció a Blahán, szuper lelassultak az apparátusok. Ezért a demonstráció megszűnését követő 10. napon, december 13-án újabb tárgyalást folytattunk (Mezei Gyuri és én) a fővárosi illetékesekkel a városházán. (A fővárosiak a megbeszélésről nem kívántak Emlékeztetőt készíteni, ezért magunk foglaltuk össze az ottani álláspontokat egy Tájékoztatóban.) Gyuriék adták az ügyeletet Csepelen a Bajákiban, ahol a működő iskola-kollégium egyre nehezebben viselte ezt a rájuk nyomott helyzetet, onnan – az igéretek szerint is – tovább kellett volna menni. Fölhánytorgattuk, hogy a Bánya ex-munkásőr bázison semmilyen előkészületek nem történtek még az átköltözés érdekében (se fűtés, se meleg víz – mondjuk december közepén…), viszont a tanácsiak így is átköltöztették volna az embereket oda (akik így persze nem is maradtak volna ott).

A Vajda 3 bő egyhetes üzemeltetését követően immár ideje volt valahogyan rendezni a folyamatos működtetés kérdését is. Voltak adományok, voltak ígéretek a költségek majdani fedezésére (a prompt pénzkiadásokat adomány-pénzekből, a SZETA kasszából, zsebből lehetett fedezni) és voltak néhányan, akik vállalták a segítő jelenlétet, az „ügyeletet” 0-24 órás rendszerben(!) A spontán segítők között ott találjuk Pik Katit (SZETA), Csépányi Gabit és Bohóczky Mariannt (Józsefvárosi SZDSZ, Szegénységellenes Hétvége aktivisták) és Kártyás Irént is. (Lakólista 1990.01.) Alkalmanként mások is (Iványi, Mezei, én) beugrottak egy-egy ügyeletre. De ez így tovább nem volt fenntartható.

A további folyamatos működtetésre a fővárosiak egy olyan Ideiglenes megállapodás-tervezetet mutattak be december 13-án, mely a Vajda 3-nak és a Bányának a Fővárosi Átmeneti Munkásszálló egységéhez történő csatolását javasolta, mintegy új intézményként, hajléktalanok menhelyeként. Mi azonban ezt több szempontból is kockázatosnak, nem megnyugtató megoldásnak tartottuk, s Gyuri és én egy olyan javaslattal jöttünk, mely szerint maguk a civil szervezetek hoznak létre egy alapítványt, s ez a független alapítvány kötne szerződést a fővárossal (ehhez egy vázlatos költségvetés-tervezetet is készítettünk). Megjegyzem, ez a variáció sem volt kevésbé kockázatos, akkori felkészültségünk alapján, de valahogyan azt gondoltuk, hogy ez nagyobb védelmet nyújt a lakóknak, jobban meg tudjuk valósítani szakmai elképzeléseinket.

A december 13-i megbeszélésen végül megállapodás nem született, Gyurival lényegében az elé a döntés elé állítottuk a bizonytalankodó, vagy éppen magukat megmakacsoló fővárosiakat, hogy ha nem fogadják el javaslatunkat, akkor december 18-án 20h-kor az önkéntesekkel levonulunk a Vajdáról.

Ezt követően – a kialakult feszültségekre hivatkozva – a főváros mégiscsak átszállította a csepeli tornateremből és a két másik kollégiumból az embereket a Bánya utcai fűtetlen épületbe. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a Blahás ex-demonstrálók hangadóinak, vezetőinek többsége a Vajdán lakott már ekkor, a többiek nem tudták magukat megszervezni, meggyengültek, így is egy részük inkább máshova, például a Dél pályaudvarra távozott. A Bányában penetráns állapotok alakultak ki, a főváros egy volt katonatisztet delegált (vezényelt) oda mindenesként, majd a honvédségtől egy fürdető konténert is szereztek az épület mellé (Beszélő 1990.jan.29.), rezsim lényegében nem volt… Ennek egyik következménye volt, hogy amikor továbbfolytak a Fővárosi Tanáccsal a tárgyalások, akkor a Bánya utcai bázis továbbműködtetését („alapítványi átvételét”) nem kívántuk vállalni. (A fővárosiak még próbálkoztak a Vöröskereszttel, de ez egy hamvába holt ötlet volt, a Bánya maradt a főváros kezelésében.)

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy az egyhetes Blaha-demonstrációt követő hetekben, 1989 decemberében három ágra szakadt a történet: (a) a csövesek egy része a „Vajda 3” ex-munkásőr bázis épületébe költözött, s a velük együtt mozgó civil segítők a folyamatos működtetésen, ehhez illeszkedő szervezet létrehozásán dolgoztak, (b) a csövesek egy másik része az ideiglenes kollégiumi elhelyezésből a Bánya utcai ex-munkásőr bázis – akkor még alkalmatlan – épületébe lett költöztetve, melyet a főváros próbált valahogyan működésben tartani, (c) s a csövesek egy harmadik része, másokkal együtt a Déli pályaudvarra ment (vissza), s ott kezdett szerveződni.

Folytatás 1990-ben

Mint említettem, a Blaha demonstráció, majd elvonulás egy hete alatt nemhogy csökkent volna a csövezők száma a fej-pályaudvarokon, ellenkezőleg, a Déliben megtöbbszöröződött a pályaudvar területén alvók, dekkolók száma. FOLYT.

[1] Kissé teoretikusabban fogalmazva: szemben néhány későbbi értelmezéssel, éppen hogy egyfajta tényleges „rongyos forradalom” kitörésének a megelőzése állt a legkülönbözőbb, a békés átmeneten dolgozó politikai szereplők eminens érdekében. (Persze nem mindenki osztotta a „békés átmenet” koncepcióját, egyik oldalon sem, nekik a nyersebb konfrontáció jobban megfelelt volna.)