1979- SZETA dosszié

Valahol a Tripolisznál kezdtük. Ennél az angyalföldi szegénytelepnél. Fényképekkel, interjúkkal, beszélgetésekkel. „Budapest Székesfőváros átmeneti kislakásos telep” -, ahogy az 197..-es bontáskor leemelt hatvan éves tábla hirdeti a szoba falán. Ottilia elöttünk járt ott, erről készült tanulmányai most a kötetben. A Kemény-iskola akkor elkészült kérdőívei a polc sarkán várnak ma is, hogy feldolgozzuk őket - telep hiányában történeti-szociológiai forrásként. Miközben komoly és vidám dolgokról beszélgetünk a gyerekek rajtunk ugrálnak, vagy az állatokkal játszanak, újabb és újabb LEGO-szerkentyűket bütykölnek össze. Hatalmas csomagokat pakolunk ruhákkal, autót szervezünk - még keveseknek van közülünk -, visszük a postára, „felelősségteljesen” konspirálva illegális Beszélőt terjesztünk. Elkészül a következő adag színesre mosott-festett ruha. Ki kell teregetni. Valamiből a három gyereknek enni is kell adni. Ottilia aggódva kérdi ismét, négy gyerekes pedagógus családból jőve szüleink hogyan segítettek bennünket lakáshoz. Csak néha adódik egy-egy szolidáris „négerezés”, kódolás, kérdőívezés, marad a ruhafestés. Ottilia mindig is a különböző, egymástól olykor igen messze eső kultúrák között közlekedett. Ki-bejárt a magyar, sváb, zsidó, cigány kultúrák és életformák, a szegény és a gazdag, a tanult és a tanulatlan kultúrák, mentalitások között. Beletartozott ebbe a gyerekkel közös dél-amerikai búvárkodás éppúgy, mint az éjjelenként újraolvasott Agatha Christie krimik, vagy később a játék a magyar-francia-karibi szigeti kisunokával, Petrezselyem-Sárával.

A telefon állandóan csörög. Jönnek a hírek, kérdések, kérések a város, az ország legkülönbözőbb részeiről. Bármi is történjék, készülnek a tudósítások - tanulmányok, esszék, riportok, publicisztikák, parlamenti beszédek és még ki tudja milyen formában. Tény-riportok. Nagyon sok és nagyon egységesen magas színvonalúak. Kereshetjük a felesleges mondatokat, a töltelék szövegeket, sallangokat. (Melyektől tele a mai publicisztika.) Egyet sem találunk. Mindig rögtön tudjuk, hol vagyunk, mi történik, megszólíttatunk „nyájas olvasóként”, a Beszélő hasábjain beszélnek hozzánk. Folyamatosan, folytatásos regényként. Nem kell újra meg újra bemutatkoznunk egymásnak, tudósítónak és olvasónak. Rögtön a lényegre térhetünk. S számíthatunk rá, hogy a végén „folyt. köv.” És valóban. Valahol mindig sérül a „méltóságot mindenkinek” normája. A gyárban, az iskolában, a városi és faluszéli szegénytelepen, a rendőrségi őrszobán és a politikában is.

kívánták folyamatosan és gyorsan, összefogottan közölni az aktuális események elemzését. Ez a fajta színvonalas és folyamatos kommunikációs forma nagyon sokat és sokakat elveszített a heti-Beszélő megszűnésével. Ezt is tükrözi Ottilia gyűjteményes kötete. Elment Máté, elment Andráska, elment Ottilia, elment Fekete Éva. Az életmű a kötetbe szerkesztett írásokkal nem zárult le. Maradtak befejezetlen munkák, az - azóta elhíresült - olajügy tényfeltáró megírása (András olajipari munkások és vezetők interjúival), a hajléktalan interjúk feldolgozása, a romákról, a menekültekről, a szívósan boldogulni akarókról készülő aktuális tudósítások. Ezek milyen közös fórumokon fognak megjelenni?

„…utólag derült ki a III/III-as aktákból, hogy a tevékenységeinket megfigyelték…”

Győri Péter - szociológus, közgazdász

Interjú: 2014.10.15.

RP: Mikor és miért csatlakozott a SZETA-hoz?

GYP: Én akkor, 1979-ben huszonéves voltam, kezdő szociológus-kutató. A SZETA tulajdonképpen egy baráti kapcsolatokon keresztül szerveződő társaság volt. Lakásokban gyűltünk össze, ott szerveztük és organizáltuk azt a segítő munkát, amiről először ki sem derült, milyen óriási feladat, s hogy mit is vállalunk valójában.

RP: Mi volt az első lépés, hogy kezdték el?

GYP: Ugyan nem a pénzgyűjtés volt a fő profilunk, mégis ahhoz, hogy segíteni tudjunk, valahogy pénzt kellett szerezzünk.

RP: Azon túl, hogy Önök is összeadták, amijük volt, hogyan tudtak pénzt gyűjteni?

GYP: Mi is adtunk, de barátokon, ismerősökön, munkatársakon keresztül is próbáltunk pénzt szerezni. Persze mindezt úgy, hogy pontosan tudtuk, ezt a tevékenységet titkolni kell, ezért konspiráltunk. Bekopogtunk azokhoz a leinformált emberekhez, akikről azt feltételeztük, hogy vállalják a kockázatot és nem ijednek meg. Sokan persze nem adtak…

RP: Előfordult, hogy rossz helyre kopogtattak és följelentették Önöket?

GYP: Akkor nem tapasztaltuk, csak utólag derült ki a III/III-as aktákból, hogy a mászkálásainkat, különböző tevékenységeinket folyamatosan megfigyelték. Nekem nem esett bajom, de például Solt Ottília vagy Lengyel Gabriella, akik jobban exponálták magukat, nem is vállalhattak hivatalosan munkát. Csak feketén lehetett nekik munkát juttatni, kizárólag úgy, hogy nem a saját nevükön dolgoztak.

RP: Nem bántotta Önöket, hogy az a segítség, amit saját erejükből adhattak csupán csepp volt a tengerben?

GYP: Az egész SZETA abból az erkölcsi helyzetből indult, hogy az ember szociológusként a szegények életkörülményeit kutatta, majd hazament, és megírta az elemzését. Egy idő után ez lelkileg tűrhetetlen és elviselhetetlen volt, így azon kezdtünk gondolkozni, hogyan segíthetünk ezeken az embereken. Eleinte csak több százan kaptak ruhát, gyógyszereket, aztán egy-egy nagyobb akció után már többre is futotta. 1980 végén rendeztünk egy képzőművészeti aukciót, amelyen neves művészek exponálták magukat, vállalva az ezzel járó kockázatot. Ezen az árverésen olyan jelentős összeg gyűlt össze, amiből sikerült egy anyukának egy szerény lakást vásárolnunk, hogy a gyerekét ne vegyék állami gondozásba.

RP: 1980-ban Kocsis Zoltán jótékonysági koncertjét azért nem sikerült lenyomniuk a hatalom torkán…

GYP: A koncertre szóló meghívót csak illegálisan lehetett osztogatni, ennek ellenére jelentős számú érdeklődő jelent meg a Vörösmarty tér mellett, az Iparterv épületénél, Kocsis Zoltán koncertjének tervezett helyszínén. A karhatalom azonban kivonult és nem engedte be a közönséget a székházba. Nem betiltották, csak épp nem hagyták, hogy létrejöjjön ez a szegényeket segítő, jótékonysági koncert.

Hozzájárulok a szöveg közléséhez,

Győri Péter

2014. 10. 15.

Nálam lévő dokumentumok:

Magunk készítettük, terjesztettük a Felhívást, mely az adakozásra, csatlakozásra szólította a szimpatizánsokat. Tulajdonképpen lista (1, 2) is készült már kezdetben a tagokról. Nem sokkal később, Kocsis Zoltán Ipartervben rendezendő koncertjéhez ilyen cetliken terjesztettük a hírt, s próbáltuk összeállítani a megbízható szimpatizánsok listáját (1, 2). Ennek betiltása ellenére persze folytattuk munkánkat, ha máshol nem, akkor pl. egy tetőtéri magánlakásban. Még ugyanabban az évben, 1980 végén került megrendezésre az egyik legsikeresebb esemény, a Hazafias Népfront Kinizsi utcai helyiségében lebonyolított képzőművészeti aukció, melyre számos kortárs hazai alkotó ajánlotta fel művét. Az itt befolyt összeg hamar megtalálta helyét a támogatott, mélyszegénységben élők körében. (Persze közben a szamizdat kiadványokhoz is gyűjtésre volt szükség.)

A lengyel Szolidaritás mozgalom megszületését követően, 1981-ben a lengyel gyerekek hazai üdültetésére próbáltunk pénzt gyűjteni először a Vöröskereszttől, majd magánszemélyektől. (Szolidaritási nyilatkozat aláírására is felhívás készült, mely nem más, mint az "Űrkutatási kormánybizottság Kozmikus Fizikai Szakbizottsága" borítékjában lett szétküldve...

A képzőművészeken túl, a költőket, írókat is megszólítottuk, így született a Feketében c. kötetecske, de erről is mások részletesebben beszámolnak.

Volt, amikor saját lakásunkon rendeztünk SZETA-estet, azt nem állítom, hogy aztán a későbbi rendőri meghallgatások túl kellemes élmények lettek volna (de azért a gyerekkori indián irodalmak és kémregények sokat segítettek, mit hogyan kell tenni ilyenkor). Azon igazából csak elámultam, mosolyogtam, amikor később kiderült, hogy ebben az időben még a vidéki kutatásaimról is megfigyelési jegyzőkönyv (1, 2) készült...